Iskolás koromban azok kevesek közé tartoztam, akik nem fújogtak nyári szünet előtt, amikor bejelentették a kötelező olvasmányokat. Az olvasással töltött napok, és az éjszaka, zseblámpával elolvasott fejezetek hozzátartoztak az életemhez. Becsülettel végigolvastam a könyvek elejét is, de egy rossz szokásom is volt: nem álltam meg, hogy először előre ne lapozzak, hogy elolvassam az utolsó mondatokat. Úgy éreztem, hogy az utolsó szavaknak különös jelentősége van. A Jelenések könyve, egyben az Újszövetség, sőt a teljes Biblia zárómondatában Isten ezt üzeni a Krisztusban hívőknek:
Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen. (Jelenések 22:21)
Bevallom, nem tudok erről a témáról személyesség nélkül írni, mert a kegyelem témája különösen közel áll hozzám. Sok olyan kereszténnyel találkozok, akik azt gondolják, hogy a kegyelem tanítását egyesek túlhangsúlyozzák. Nem ritkán érzek a szavaikban egyfajta lenézést, mintha a kegyelem csak egy új tanítás lenne, amit a nem eléggé odaszánt hívők a bűneik elkendőzésére használnak. Pedig nem új keletű tanításról van szó. Pál apostol magát az evangéliumot is a „kegyelem evangéliumának” nevezi, a Biblia üzenetét pedig a „kegyelem igéjének”. A kegyelem tanítása az Újszövetség egyik legalapvetőbb, és leghangsúlyosabb tanítása: 159 versben mintegy 170 alkalommal találjuk meg. Pál apostol minden egyes levelében említi a kegyelmet. Gyakran ezzel kezdi és fejezi be a leveleit, még akkor is, ha magában a levélben kemény szavakat használ. Tehát nem gondolom, hogy bárki nagyobb hangsúlyt ad ennek a témának, mint amekkorát maga az Ige ad – még akkor is, ha vannak testvérek, akik így érzik.
Én azonban nem szeretnék ezekről a testvérekről lenézéssel beszélni. Már csak azért sem, mert egykor én is egy voltam közülük. Amikor a keresztelésem alkalmából megkaptam Édesanyámtól a „Kegyelem – Isten szeretetéből élni” c. könyvet, az első olvasás után úgy tettem félre, hogy ennek az írónak egyszerűen nem lehet igaza, és minden bizonnyal félreérti a kegyelmet. Nem tudtam elfogadni a kegyelem evangéliumát – legalábbis nem teljesen. Kicsit olyan voltam, mint az előző telefonom, aminek nagyon kicsi volt a belső memóriája, ezért gyakran betelt. Ilyenkor előfordult, hogy egy SMS üzenetnek csak az első felét kaptam meg, és a második rész helyett kiírta, hogy „szövegrész hiányzik”. Meggyőződésem, hogy ma sok keresztény úgy éli az életét, hogy a kegyelem evangéliumának csak az első része érkezett meg hozzá. Elfogadják, hogy a megtéréskor Isten megbocsátja valamennyi bűnünket, amit csak elkövettünk, és tiszta lappal indulhatunk. Utána azonban úgy gondolják, hogy nagyon kell vigyázniuk arra, hogy tisztán megőrizzék az ajándékba kapott fehér ruhát, és minél inkább bűn nélkül éljenek – mert ha ez nem sikerül, elveszíthetik a kegyelmet. Ezt sokáig én is így gondoltam, és az életem egy görcsös megfelelési kényszer, és egy folyamatos kudarcélmény volt. Mert nem tudtam elég jó lenni továbbra sem. Minden vasárnap kegyelemért könyörögtem, és elhatároztam, hogy hétfőtől tényleg összeszedem magam. De minden erőfeszítésem ellenére már hétfő este sem éreztem úgy, hogy „rendben vagyok”.
Isten kegyelme, hogy ebben az időben az Igéhez fordultam. Amit ott találtam, az teljesen megdöbbentett. Először a fejembe, aztán a szívembe is megérkezett az üzenet második része is. Megértettem, hogy a kegyelem evangéliuma nem csak arról szól, hogy Isten egyszer megbocsátotta a bűneimet, és fehér ruhát adott. Az is az üzenet része, hogy Isten Krisztus igazságával ajándékozott meg. Mivel Krisztusba kerültem, Isten ugyanolyan igaznak lát, mint magát Krisztust. Ez azért van, mert az a fehér ruha, amit nekem ajándékozott, nem csak egy tiszta lap, vagy egy újabb esély, hanem Krisztus igazsága. És ez olyan ruha, amit nem lehet bemocskolni. Nem azért, mert nem vagyunk rá képesek, hanem mert koszlepergető – nem fog rajta semmilyen bűn. Megértettem, hogy a keresztény ember élete nem csak kegyelemben kezdődik – ahogy korábban hittem –, hanem kegyelemben is folytatódik. A Zsidókhoz írt levél hívőkhöz szól, amikor ezt írja: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” És a hívő ember élete nem csak kegyelemben kezdődik és folytatódik, hanem tudhatjuk, hogy abban is ér véget: „Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.” – írja Péter apostol. És még itt sincs vége, Istennek az örökkévalóságban is az a célja velünk, hogy „megmutassa az eljövendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát irántunk való jóságából a Krisztus Jézusban.”
A változás, amit ez a felismerés hozott az életembe, leírhatatlan. Ezért most már én is a kegyelem evangéliumát vallom és hirdetem, mert szeretném, ha mások is megtapasztalnák ezt. Meg vagyok róla győződve, hogy ez az egyetlen, ami valóban szabaddá tesz, és ami a törvénykező tanítások alapján élő hívő hullámvölgyei helyett valódi békességet és reménységet ad.
Sokan azért idegenkednek a kegyelem evangéliumától, mert attól félnek, hogyha ezt tanítják az embereknek, akkor „meg fognak vadulni”, és nagy szabadságukban mindenféle bűnt követnek majd el. Chuck Smith – aki éppen másfél hete költözött haza az Úrhoz – a „Miért változtat meg mindent a kegyelem?” c. könyvében egy egész fejezetet szentel ennek a témának. „Furcsa, de most sokkal tisztább életet élek a kegyelem alatt, mint régen a törvény alatt. Egy törvényre épülő kapcsolatban mindig feszegeti az ember a határokat. Folyamatosan tisztázni akarom, hogy egy-egy cselekedetem helyes-e, vagy sem. Mindig kibúvókat keresek, megpróbálom megmagyarázni és igazolni tetteimet. Elmegyek, ameddig csak lehet, vagy még egy kicsit tovább is. Az Úrral való szeretetkapcsolat merőben eltér ettől. Nem vitatkozom többé azon, hogy ez vagy az jó-e, vagy rossz, hanem inkább ezt kérdezem: Kedves-e mindez az én Atyámnak? Szeretem őt, és a kedvében akarok járni. … Isten szeretetkapcsolatra vágyik mindannyiunkkal. Nem akar megkötözi bennünket a törvénnyel, hanem a szeretetével magához szeretne vonni. …valójában csakis a szeretet képes bennünket a jóra motiválni.” – írja, és nem tudnék vele jobban egyetérteni. (A könyv letölthető itt.)
Pál apostol így bátorította Timóteust: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” Péter apostol így bíztatta a hívőket: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében.” A Zsidókhoz írt levél pedig ezt írja: „Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív.” Én is ezt vallom: a szívünket egyedül a kegyelem tudja megerősíteni.
Ezzel a verssel a Jelenések könyvének, és így a sorozat végére érkeztünk. Remélem, hogy a könyv a ti életetekben is elérte a célját, és még jobban megismertétek Jézust, aki mérhetetlen kegyelemmel van irántunk. Nagyon köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok, és hétről hétre olvastátok a leveleket. Köszönöm azt is, ha valaki akár a blogon, akár személyesen hozzászólt, visszajelzést adott. És nagyon köszönöm a feleségemnek, Eninek, hogy végig a társam volt ebben a szolgálatban: támogatott, bátorított, az írással töltött órákban nélkülözött, a bejegyzéseket elolvasta és véleményezte, és segített a képek kiválasztásában.
Nem tudnám, de nem is szeretném más bátorítással zárni, mint hogy járjatok a kegyelemben, és engedjétek, hogy ezzel erősödjön meg a szívetek. Legyetek nagyon türelmesek azokkal, akiknek még csak az üzenet első része érkezett meg, imádkozzatok értük, és tegyetek bátran bizonyságot a kegyelem evangéliumáról!
Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal!
