Aki a trónon ül – félelmetes, de jóságos (Jelenések 4:3,5)

Aki a trónon ül – félelmetes, de jóságos (Jelenések 4:3,5)



„Aki ott ült, hasonlónak látszott a jáspishoz és a karneolhoz; és a trónus körül szivárvány volt, amely pedig a smaragdhoz látszott hasonlónak. […] A trónusból villámok törtek elő, hangok és mennydörgések; a trónus előtt pedig hét lámpás égett lobogó lánggal: az Isten hét lelke.” (Jelenések 4:3,5)

Életemben eddig összesen egyszer voltam bíróságon, akkor is tanúként egy üzleti peres ügyben. Lehet, hogy ciki, de én nem vagyok ilyen dolgokhoz szokva, és bizony tartottam egy kissé tőle. Mint utóbb kiderült, feleslegesen. Még mielőtt sor került volna a tanúvallomásomra, az alperes és a felperes megállapodott egymással.

A nagy nyomorúság idején Isten megítéli a Földet, és kiönti a haragját a Föld lakosaira. Ezekben a versekben János bemutatja a helyet, ahonnan ez az ítélet alászáll: Isten tróntermét. Szerintem érdemes megállni egy pillanatra, hogy az ítélet fogalmáról beszéljünk.

A mai modern embernek problémát okoz a gondolat, hogy Isten ítél. Sőt, egyáltalán az ítélet fogalma sem népszerű manapság. A korszellem szerint az igazság relatív, és mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy számára mi az igaz. Aki mégis rossznak mer állítani valamit, amit valaki tesz, azt rögtön intoleránsnak bélyegzik. Nem csoda, hogy nehezünkre esik elfogadni egy ítélő Istent.

A Biblia viszont azt tanítja, hogy van abszolút igazság, és az egy személy: maga Isten. Én úgy gondolom, hogy az ítélettől való viszolygást részben az okozza, hogy az emberek bizalmatlanok Istennel szemben. Úgy érzik, nincs szükségük egy hidegvérű, szigorú, félelmetes mennyei bíróra. Mennyire félreismerik őt!

Igaz, Isten félelmetes. János látja, hogy a trónusból villámok, hangok és mennydörgések törnek elő. Amikor Isten a törvényt adta Izrael népének a Sínai-hegyen, a megjelenését ugyanezek a jelek kísérték. Azt olvassuk, hogy a nép reszketni kezdett, távolabb állt, és könyörögtek Mózesnek, hogy inkább csak ő beszéljen Istennel, és ők majd hallgatnak rá.

De Isten nem csak félelmetes. Amikor János leírja őt, a jáspishoz és a karneolhoz hasonítja. A jáspis hófehér – ami Isten szentségét, tökéletes tisztaságát jelképezi. Isten szent és ezért semmi köze a bűnhöz. A karneol viszont piros, ami Jézus áldozatára emlékeztet. Mert Isten nem csak félelmetes és szent, hanem szerető és kegyelmes is. Nem ismerjük Istent eléggé, ha csak a szentségét hangsúlyozzuk, és elfelejtjük a szeretetét. Mert ő az, aki igazságossága miatt kiszabta a halálos ítéletet a bűnös emberre, de utána eljött, és vállalta, hogy rajta hajtsák azt végre.

Isten természetének ezt a kettőségét a C. S. Lewis ragadta meg gyönyörűen a Narnia krónikái második kötetében, a hódok házában játszódó jelenetben. A beszélgetés Aslanról folyik, az oroszlánról, aki Jézus Krisztust ábrázolja a történetben. „Hát akkor nem veszélyes?” – kérdezte Lucy. „Veszélyes? … Hát persze, nem szelíd. De jóságos…” – válaszolt a kérdésre Hód papa.

lucy_aslan

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.