Az örök evangélium (Jelenések 14:6-7)

Az örök evangélium (Jelenések 14:6-7)



És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: “Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jelenések 14:6-7)

Sokszor tapasztalom azt, hogy a keresztények úgy gondolnak az evangelizációra, mint egyre a gyülekezet sok-sok feladata között. Pedig az evangélium hirdetése Istennek nem mellékes, hanem a szíve közepe. Jézus még az utolsó szavait is arra használta, mielőtt felemeltetett a mennybe, hogy erre emlékeztesse a tanítványait, amikor így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Földön jártakor ez volt Jézus utolsó, nagy parancsa.

Amikor az evangelizációról beszélek, gyakran megemlítem, hogy Isten meglehetősen kockázatos utat választott, amikor az emberekre bízta az evangéliumot. Nem lett volna hatékonyabb, ha mondjuk angyalokat vett volna igénybe? Vagy egyszerűen felírta volna az üzenetet az égre, hogy mindig, mindenki lássa? Valószínűleg kockázatos volt, hogy emberekre bízta, de ő így látta jónak. Viszont eljön az a pont – és erről olvastunk itt a Jelenések könyvében – amikor valóban befejeződik az emberek feladata az evangelizációban. De Isten ekkor sem hagyja abba az evangélium hirdetését: egy angyalt küld, akinek a szava minden néphez, törzshöz, nyelvhez és nemzethez elér. Valóban mindenki hallani fogja!

world-christianity-bible-readings

Először kissé zavart, hogy az angyal üzenete nagyon egyszerű: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget.” Ennyiben össze lehetne foglalni az evangéliumot? Ez lenne a lényeg? Sok evangelizációt hallottam már, de amikor a Biblia arról ír, hogy nem egy ember, hanem egy angyal hirdeti az evangéliumot, akkor valami hosszabb, részletesebb üzenetre számítottam volna. Miért csak ennyi?

Néhány héttel ezelőtt Isten ajtót nyitott, hogy egy közeli tanyán hirdessük az evangéliumot az egyik öcsémmel. A beszélgetés nagyon hamar arra terelődött, hogy miért van a világban szenvedés, és gonoszság, ha Isten valóban szerető, és jó. Elmondtam, hogy a Biblia szerint azért, mert az ember elfordult Istentől, a saját feje után ment, és olyan döntéseket hoz, amelyek sok szenvedést okoznak másoknak, és magának is. A római levél így fogalmazza meg, hogy mitől bűnös az emberiség: „Nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.”

A bűn valójában az, amikor Istent nem ismerjük el és dicsőítjük Istenként. Magyarul, nem adjuk meg neki az őt illető helyet, hanem magunkat tesszük a helyére: mi adjuk a törvényt magunk számára, és magunk körül forog az életünk. Ez a bűn. A római levél is ezt írja a bűnös emberről: Az evangélium üzenete azonban az, hogy Jézus Krisztus kereszthalála miatt az embernek van lehetősége, hogy újra Istenhez forduljon. Mindenki dönthet úgy, hogy beismeri a tévesztését, és újra Istennek adja az élete trónját, elismeri Istennek, és Istenként dicsőíti. Erre szólítja fel az angyal a föld lakosait, amikor az örök evangéliumot hirdeti: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget.”

Mit jelent félni Istent, és dicsőséget adni neki?

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.
  • Az angyal üzenete tényleg annyira egyszerű, lenyűgöző. Nem is kell ezt túlspirázni. 🙂 Nekem az ApCsel 10:34-35 jut eszembe róla. Egyik helyen se hangzik el a négy lelki törvény, és ami nagyon érdekes, még Jézus neve sem…

    Az istenfélelemről pár napja olvastam ezt a gondolatot, és tetszett:

    “Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A ‘félelem’ szó valójában mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a ‘félelem’ szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény” (Richard Rohr: Minden egybetartozik – A kontemplatív ima ajándéka, Ursus Libris, Budapest, 2006. pp. 96-97.).