Hányat kell még aludni? (Lukács 1:5-25)

Hányat kell még aludni? (Lukács 1:5-25)



Idén október közepén láttam először szaloncukrot egy üzletben. Bár akkor még úgy gondoltam, hogy ez korai, most már tagadhatatlanul benne vagyunk a karácsonyi nagyüzemben.Tegnap volt advent első vasárnapja, tehát most már hivatalosan is a karácsonyvárás ideje van, lehet számolni, hányat kell még aludni.

Valószínűleg a legtöbben már túl vagytok azon, hogy izgatottan várjátok a karácsonyt, felnőttetek. Viszont alighanem mindannyian vártok valamiféle áttörésre, legyen az kicsi, vagy nagy. Egy betegség gyógyulására, egy konfliktus rendeződésére, egy kapcsolat helyreállására, egy áldatlan körülmény megváltozására, vagy bármilyen más áttörésre. Zakariás és Erzsébet története, amellyel Lukács elindítja az evangéliumát, nekünk szól, akik áttörésre várunk. A történetről szóló tanítást megnézheted ide kattintva!

20151129

Hűség a reménytelenségben

Erzsébet és Zakariás egy olyan korban éltek, amikor Heródes volt az uralkodó, aki gigantikus építkezései mellett még nagyobb féltékenységéről volt híres, amely miatt megölette előbb a sógorát, majd két saját fiát és végül a feleségét is. Emellett Heródes erősen beleszólt a templomi dolgokba is, ami óriási korrupcióhoz vezetett a papok között.

Mindeközben, bár Zakariás pap volt és tette a feladatát, az Isten, akinek szolgált, négyszáz éve egy szót sem szólt a népéhez. Ez volt tehát a külső környezet, ami körbevette ezt a házaspárt.

Ráadásul a magánéletük sem volt felhőtlen. Egész életükben szerettek volna egy gyermeket, sokat könyörögtek is érte. De Erzsébet meddősége és most már idős koruk miatt is ez végképp reménytelenné vált.

Zakariást ennek ellenére a templomban látjuk, amint az Urat szolgálja. Fontos üzenete van ennek számunkra is. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt gondolni, hogy szívesen szolgálunk majd Istennek, amint áttörést hoz az életünkben, amint ez vagy az megváltozik. Zakariást azonban sem a külső környezet, sem Isten hallgatása, sem a magánéleti problémái nem akadályozták abban, hogy végezze a feladatát, amire el volt hívva.

Amikor Isten végre lép

A nap, amellyel Lukács indítja a beszámolóját Zakariás számára egészen másként telt, mint a többi. Amikor belépett a templomba a füstölőáldozattal, megjelent neki egy angyal, közölte vele, hogy Isten meghallgatta a könyörgéseit, és megígérte neki, hogy gyermekük fog születni, János, aki felkészíti majd az embereket a Messiás érkezésére.

Zakariás azonban eddigre már túl régóta várt, és nem tudta elhinni a hallottakat. Ezért a templomból megnémulva jött ki, és egészen a gyermek születéséig nem tudott megszólalni.

Számomra az angyal szavaiban az a megdöbbentő, hogy bár Zakariás nem hitte el az ígéretet, és Isten ezért némaságot engedett rá, ez nem befolyásolta az ígéret beteljesülését. Így is lett, Erzsébet rövid időn belül teherbe esett. Bátorító látni, hogy Isten az ígéreteit nem a hitünkért cserébe, hanem sokszor a hitetlenségünk ellenére váltja valóra.

Sok hívőben látom, hogy nem mernek igazán biztosra számítani arra az ígéretre, amit nekünk adott Isten, hogy örök életünk van. A rossz hír, hogy az ilyen hívő ember egy módon szintén megnémul, nem tud hitelesen bizonyságot tenni. A jó hír viszont, hogy Isten ennek ellenére megtartja az ígéretét. Amiért mégis érdemes érvelnünk, tanítanunk erről, az az, hogy minél több hívő szabaduljon ki a teljesítménykényszerből és az ítélet napjától való félelem rabságából, és váljon olyan tanítvánnyá, akinek az élete és bizonyságtétele vonzó és hiteles.

Miért várakoztat Isten?

Zakariásék számára tehát sokat vártak és könyörögtek, de Isten végül elhozta számukra az áttörést. Ugyanakkor a történet felveti a kérdést, hogy vajon miért várakoztatta őket Isten olyan sokáig. Mi is várunk áttörésekre az életünkben, miért várakoztat időnként minket is?

Tudnunk kell, hogy míg Isten a javunkat kívánja, a saját időzítését követi. Ahogy tanulmányoztam ezt a történetet, elgondolkoztam. Vajon, ahogy Zakariás hallgatta az angyal szavait, eszébe jutott, hogy valójában a Malakiás 4-ből idéz? Eszébe jutott, hogy Isten azért várakoztatta őket olyan sokáig, mert azt szerette volna, hogy tőlük származzon az az ember, akinek az érkezését utolsó próféciaként megígérte Isten, mielőtt négyszáz éves hallgatásba burkolózott? Megértette, hogy Isten nem megrövidítette őket a várakoztatással, hanem éppen egy nagyon különleges szerepet szánt nekik a tervében?

A közelmúltban olvastam egy fickóról, aki családjával Las Vegasba utazott, a kirándulást pedig végig rögzítette vadiúj kamerájával. Csak hazaérve derült ki, hogy az egészet szelfi módban vette fel, a képen végig ő maga látszott. Nagyon sok ember éli így az életét, szelfi módban. Az élete valójában önmaga körül forog. Ha ilyenkor várakoznia kell, amíg Isten áttörést hoz, nyomorultul érzi magát és keserűvé válik. Ha azonban elsősorban Isten körül forgunk, és az ő tervének megvalósulását siettetjük, a saját ügyeink időzítését pedig az ő kezében hagyjuk, akkor derűsen tudjuk élni az életet, miközben továbbra is könyörgünk a közbelépéséért.

Nem tudom, te az életed melyik területén vársz változásra, áttörésre. De bátorítalak, hogy hacsak az Úr nem teszi egyértelművé, hogy más a terve, ne add fel a könyörgést az áttörésért. Isten mindig meghallgatja a könyörgéseket és a saját időzítése szerint válaszol is rá. Bár a várakozás nem könnyű, segít, ha kikapcsolod a szelfi módot, magad helyett őrá figyelsz, és teszed, amire elhívott. A végén újra csak az a kérdés, hogy meg mersz-e bízni abban, hogy ő jó és tudja, hogy mit, miért és mikor tesz.

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.