Honnan származnak a vallások? (Jelenések 17:3-5)

Honnan származnak a vallások? (Jelenések 17:3-5)



És lélekben elvitt engem egy pusztába, és láttam egy asszonyt ülni egy skarlátvörös fenevadon, amely tele volt istenkáromló nevekkel, amelynek hét feje és tíz szarva volt, az asszony pedig bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival, és a homlokára írva ez a titokzatos név: “A nagy Babilon, a föld paráznáinak és undokságainak anyja”. (Jelenések 17:3-5)

Biztosan feltették már nektek is a kérdést, hogy mi a különbség a kereszténység és a többi vallás között. Nos, erről lehet vitatkozni, de azt hiszem, a válasz nagyon egyszerű. A kereszténység nem vallás. Vagy, ha a kereszténység mégiscsak vallássá vált, az a fajta tanítványság, amire Jézus hívja az embereket, biztos nem az. A vallásokban az a közös vonás, hogy elmondják az embereknek, hogyan érhetik el Istent. Persze sokféleképpen nevezik: Isten, jobb karma, felsőbb tudatállapot, mennyország stb. De a lényeg mindig ugyanaz: kapsz egy útmutatást, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy elérd Istent. A Biblia azonban pont az ellenkezőjéről beszél. Arról, hogy Isten mit tett azért, hogy elérje az embert.

gfx_goodNews_unsaved

Ezért szoktam mondani, hogy egyáltalán nem tartom magam vallásosnak, és nem is szeretnék vallásos lenni. A Biblia azt tanítja, hogy Istent senki nem érheti el a saját erejéből, Isten viszont mindent megtett azért, hogy elérjen minket. Jól illusztrálja ezt az a történet a János 6-ban, amikor Jézusnak felteszik az emberek a kérdést: „Mit kíván tőlünk Isten? Mit tegyünk?” Ő így felelt: „Ezt az egyet: higgyetek abban, akit Isten elküldött.” (János 6:28-29, EFO) A kérdés, amit feltettek Jézusnak, vallásos gondolkozást tükröz, a „mit tegyünk”-re fókuszál. Jézus ellenben kijelenti, hogy Isten egyetlen dolgot vár, hogy higgyünk Jézusban. A hit pedig az elfogadás szinonimája. Ez az egy, amit „tehetünk”. Elfogadhatjuk az örök életet, Krisztus igazságát, a bűneink bocsánatát – de csak ajándékként. A mi „dolgunk” az elfogadás.

Tudom, hogy sokatok számára ez nem újdonság. Miért írom mégis le ezeket, és hogy kapcsolódik ez az idézett versekhez? Mert itt azt olvassuk, hogy Babilon nem csak maga volt parázna, hanem ő a föld paráznáinak és undokságainak anyja is – tehát sok leszármazottja van.

Nagy Babilonról már írtam. Itt született meg a vallásosság, ami az ember erőfeszítése, hogy elérje Istent. Isten paráznának nevezi Babilont, és ez két hozzáállást is jelölhet: 1) amikor valaki Isten nélkül, más forrásból keresi azt a beteljesülést, amit az Istennel való személyes kapcsolatban kaphatna meg, vagy 2) ha úgy gondolja, hogy a cselekedeteivel fogja kiérdemelni, azzal fog „fizetni” Isten szeretetéért és jóindulatáért.

Ami Babilonban megszületett, az nagyon sok vallásban megjelent, a mai napig fennmaradt. Végül, közvetlenül a bukása előtt majd az Antikrisztus uralma alatt fog kiteljesedni, és Új Világrendnek fogják hívni (erről bőven lehet olvasni, hallgatni). Babiloni elemek sajnos a kereszténységben is masszívan megvetették a lábukat. Íme, egy idézet a Wikipediáról: „I. Gergely pápa Mellitus apáthoz írott levelében (601) azt az utasítást adta, hogy a térítők ne semmisítsék meg a megtérített népek szentélyeit, hanem inkább használják ki az azokhoz fűződő kegyeletet és éppen azokon a helyeken állítsák fel a keresztény templomokat, ahol azelőtt a pogány isteneket tisztelték. Ugyanígy a pogány áldozati szokásokat is fenntartották illetve beépítették a keresztény szertartások közé.”

Csak egy példa erre. A babiloni misztériumvallást Nimród felesége, Szemiramisz alapította. A legenda szerint Szemiramisz férje halála után teherbe esett. A gyermeket megboldogult férjének tulajdonította, aki állítása szerint egyesült a nappal, és napistenként a sugaraival teherbe ejtette őt. A megszülető fiúgyermek a Tammuz nevet kapta. Miután Tammuz meghalt, Szemiramisz őt is, és önmagát is istenségnek állította be. Így alakult ki az Atya, a Fiú, és a Szűzanya imádata, ami a világ számos vallásában megjelent (többek között Kánaánban, a rómaiaknál és a görögöknél és az egyiptomiaknál is, és végül a kereszténységben is).

Aki szeretne jobban utána menni, ebben a témában rengeteget lehet olvasni. Én inkább csak arra szeretném bátorítani magunkat, hogy a lényeget lássuk meg: ne legyünk vallásosak. Isten nem azért fog minket elfogadni, amit teszünk érte, nem cselekedetekkel tudjuk kiérdemelni a szeretetét. Azt egyetlen módon tudhatjuk csak a magunkénak: ha elhisszük, elfogadjuk ajándékként. „Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ISMERJÜK és HISSZÜK azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.