Köszönöm, elfogadom (Galata 3)

Köszönöm, elfogadom (Galata 3)



A vasárnapi tanításra készülve kettősség volt bennem. Egyrészt éreztem, hogy nem tudok, és nem is akarok szótlanul elmenni a múlt hét történései mellett. Szombaton részt vettünk életünk eddigi legszomorúbb temetésén. Gabu mindössze 32 éves volt, egy szerető feleséget és három gyermeket hagyott itt, akik közül az egyik néhány hét múlva jön majd világra. Másrészt úgy éreztem, hogy mégis jobb, ha nem az egész istentisztelet szól erről, a közeli hozzátartozóknak is jó, ha kicsit el tudnak vonatkoztatni a történtektől. Végül a két téma összekapcsolódott bennem, hiszen a Galata levél harmadik fejezete a hitről szól, amelyre ilyen események kapcsán is szükségünk van. De vajon hogy jelenik ez a hit a gyakorlatban? Mit jelent hinni, amikor lesújt egy tragédia, amikor Isten igazságtalannak és távolinak tűnik, amikor nem értjük, amit tesz? A tanítást, aminek ez a bejegyzés az összefoglalása, megnézheted ide kattintva.

mqdefault

Ezt a levelet Pál apostol azért írta meg, mert felzaklatták a hírek, amelyek a galata gyülekezetekből érkeztek. Pál távozása után ugyanis megjelentek a judaizálók, akik meggyőzték a friss hívőket, hogy ahhoz, hogy elnyerjék Isten tetszését, nem elég hinniük Krisztusban, hanem bizonyos vallásos szabályokat is be kell tartaniuk. Az előző fejezetben Pál azt magyarázta, hogy ha valaki így próbálja megélni az Istennel való kapcsolatát, a hitét jó cselekedetekkel akarja kiegészíteni, az gyakorlatilag megveti a kegyelmet, és azt állítja, hogy Krisztus hiába halt meg. Ebben a fejezetben pedig az a célja, hogy a galaták megértsék, hogy a hit és a cselekedetek útja két teljesen különböző út, és ezt a kettőt nem lehet összekeverni, egymással kiegészíteni. Szemléltetésként tegnap az amerikai In-N-Out Burger nevű étteremláncot említettem, ahol összesen három menü közül lehet választani. Az Istennel való kapcsolatunkban mindössze két ilyen „menü” van, és ezeken belül nem válogathatunk, vagy az egyik, vagy a másik alapján közelíthetünk Istenhez. A téma jobb megértéséhez készítettem egy vizuális segédletet is, amely ide kattintva letölthető.

Míg a vallások jókra és rosszakra osztják az embereket, Isten szemében két másik kategória van, az ő szemében valaki vagy bűnös (céltévesztett), vagy igaz. Az igazsághoz pedig elvileg két út vezet: az egyik a megdolgozás (törvény), a másik az elfogadás (hit) útja. A valóság azonban az, hogy a cselekedetek útja nem működik, mert csak akkor válhatnánk így Isten szemében igazzá, ha egész életünkben, egyetlen hiba nélkül betartanánk a törvényt. Erre képtelenek vagyunk, és a törvénynek pont ez a lényege, hogy felismertesse velünk ezt, és elvezessen Krisztushoz, aki viszont a kegyelmet csak ingyen, csak ajándékként adja. Fáj a szívem azokért, akik még mindig vallásos cselekedetekkel próbálják kivívni Isten tetszését, mert nem ismerték fel, hogy Krisztus már megváltotta őket a törvény átkától, és őmiatta már kedvesek Isten szemében. Igaz, ez arcul csapja a büszkeségünket, hiszen nehéz elfogadni, hogy semmit nem tudunk letenni cserébe az asztalra a hitünkön kívül. A kérdés, hogy bizalmatlanul azt mondjuk a felkínált ajándékára, hogy ezt nem fogadhatjuk el, vagy alázattal, de teljes bizalommal azt mondjuk, hogy köszönöm, elfogadom, és utána ezt készpénznek is vesszük.

A galaták számára Pál Ábrahámot említette példaként, aki teljesen egyértelműen a hit útján járt. Nem volt tökéletes ember, sok és nagy hibát elkövetett. Isten szemében mégis igaznak számított, mert megbízott Isten jellemében. Isten pedig csak erre vágyik az embertől, hiszen valódi kapcsolat csak a bizalom légkörében jöhet létre. Isten nem azt szeretné, hogy a jó viselkedésünkkel lenyűgözzük, hanem, hogy bizalmat szavazzunk neki, olyankor is, amikor nem értjük őt. Ez pedig, ahogy Szabó Krisztián barátom a héten a Facebookon megfogalmazta, csak akkor megy, ha megismerjük őt.

Ezt a hitet látjuk akkor, amikor Mária és Márta testvére, Lázár megbetegedett és meghalt. Ennek a testvérpárnak jó kapcsolata volt Jézussal, ő pedig szerette őket. Mégis megengedte, hogy Lázár megbetegedjen és meg is haljon. A Biblia őszinte: Isten megengedi, hogy rossz dolgok történjenek jó emberekkel, és ez nem büntetés a részéről, hanem egy felkészítés része. Jó látni azt is, hogy a nővérek, bár hittek Jézusban, fel merték tenni a nehéz kérdéseket. Jézus szemébe mondták, hogy ha ott lett volna, Lázár nem halt volna meg. Neheztelés érezhető a mondatban, nem értik, hogy Jézus, aki megtehette volna, hogy Lázár ne haljon meg, miért nem tett semmit. De ami nagyon egyértelmű a viselkedésükben, hogy a fájdalmuk, az égető kérdéseik ellenére sem vonták meg Jézustól a bizalmukat. Ez az, amire Isten vágyik. Mi legtöbbször nem látjuk a nagy képet, hogy például egy haláleset milyen hitébresztő hatással lehet a környezetre, vagy, hogy éppen mi következett volna az illető életében, ha az Úr nem veszi magához.

Válaszokat ritkán kapunk. A kérdés, amire azonban nap, mint nap válaszolnunk kell: megbízunk-e Istenben? Megbízunk-e az ígéretében, hogy aki hisz Jézusban, annak örök élete van? Megbízunk-e annyira, hogy nem akarjuk a hitünket vallásos cselekedetekkel kiegészíteni? Megbízunk-e benne, hogy ő látja a nagy képet, és ő jó, és a szenvedés, amit ránk enged, nem értelmetlen, nem kegyetlenség?

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.