“Meddig nem állsz bosszút?” (Jelenések 6:9-11)

“Meddig nem állsz bosszút?” (Jelenések 6:9-11)



Talán már felmerült a kérdés bennetek is, hogy miért hozza el Isten a nagy nyomorúság idejét, miért sújtja a földet ilyen mértékű csapásokkal. Véleményem szerint több oka is van, de az egyik fő célja, hogy ezekkel a csapásokkal felébressze még mindazokat, akik korábban nem hittek Jézusban. Amikor Isten elragadja az egyházat a földről, szerintem sokan rá fognak ébredni, hogy amiről a keresztények beszéltek, az igaz volt, és megtérnek. És nem is kevesen lesznek, ahogy azt a 7. fejezetben látni fogjuk. Viszont ebben az időszakban a hívőkre mártírhalál vár.

„És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: “Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.” (Jelenések 6:9-11)

A szenvedés témaköre egy örökzöld téma. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy mivel szenvedés és igazságtalanság van a világban, azt bizonyítja, hogy Isten vagy nem mindenható, vagy nem jó. Ha mindenható – mondják – és megakadályozhatná a szenvedést, de nem teszi, akkor nem jó. Ha pedig megakadályozná, de nem tudja, akkor nem mindenható. Ráadásul Isten nem csak azokat hagyja szenvedni, akik hátat fordítanak neki, hanem az övéit is – mint például ebben az igeszakaszban.

cloud-question-mark-original-370x229

Számomra az oldja fel az ellentmondást, ha Isten hosszú távú, történelmen átívelő tervére tekintek. A szenvedés az Isten elleni lázadás, vagyis a bűn eredménye, ami a nagy nyomorúság idején, az Antikrisztus uralma alatt csúcsosodik majd ki. Ha Isten meg akarná szüntetni a szenvedést, az egész emberiséget meg kellene semmisítenie, mert a bűn minden emberben benne van. Isten azonban egy egészen más utat választott a bűn legyőzésére: miután ő maga keresztre ment, és legyőzte a bűn hatalmát, egyesével nyeri vissza a tőle elfordult emberek bizalmát.

Hallottam egy történetet egy misszionáriusról, aki egy távoli országban hosszú éveken át hirdette az evangéliumot látszólag eredménytelenül, és sokat szenvedett. Senki nem tért meg. A helyére új misszionárius érkezett. Alig, hogy elkezdte hirdetni az Igét, sorra tértek meg az emberek, és nem értette, hogy miért. Végül a helyiek bevallották: amíg nem látták, hogy hal meg az előző misszionárius, addig nem tudták, hitelt adhatnak-e az üzenetének. De mivel ő a szenvedésekben is bízott Istenben, és így is halt meg, nagy hatással volt azokra, akik figyelték az életét. Amikor egy keresztény szenved, és közben mégis kitartóan bízik Istenben, puszta létével is óriás bizonyság a világ előtt.

A mártírok bosszúért kiáltottak, és eljön az ideje, amikor Isten meg is hallgatja a kérésüket. Eljön a nap, amikor Isten bosszút áll minden gonoszságért, amit az emberek elkövettek – mert ő igazságos. De addig még menti, ami (aki) menthető.

Isten tehát nem cél nélkül engedi szenvedni az övéit. Pontosan tudja, mit miért csinál. A kérdés számunkra csak ez: hajlandóak vagyunk-e bízni az ő jóságában?

Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.
  • Egy ige jutott a misszionárius történetéről eszembe: “Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13:7). Alapvetően tényleg nagy felelősség az, hogyan él egy lelki vezető, milyen példát mutat, hogyan reagál a szenvedésekre. Jézus jó példa volt, mert ő a szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet (Zsid 5:8).

  • Peti

    Hallottam már olyat is, hogy egy neves ateistának (Peter Singer) az egyik legjobb érv arra, hogy miért nem hisz Isten létezésében pont a szenvedés létezése. Ez azonban inlogikus megközelítés, ugyanis a Biblia is világos arról, hogy Isten létezését alapvetően nem a szeretete (hozzáállása, lelkülete, Biblikusan “indulata”) bizonyítja, hanem a fizikai tettei (csodái), lásd a Római levelet, ahol Pál arra hivatkozik, hogy a teremtés létezéséből Isten létezése egyenesen következik, abból felismerhető, ill. Jézust, aki azt mondja, hogy a cselekedeteiért higgyünk neki. Ha az ateista érve logikus lenne, akkor Jézus nem kellene, hogy cselekedjen bármi istenit, csak szeressen, nagyon. Jézust azonban a sok egyéb vallás prófétájától többek közt pont a cselekedeteinek egyértelműen Isteni volta különbözteti meg. Tehát Isten léte nem függ a szenvedés témakörétől.