Nézz Jézusra! (Zsidók 12)

Az 1992-es barcelonai olimpián mindenki arra számított, hogy az angol színekben versenyző futó, Derek Redmond szerzi majd meg az aranyérmet. Derek szépen rajtolt, 150 méter után egy ínszakadás miatt belenyilallt a fájdalom a lábába, és összeesett. Néhány másodperc után azonban elhatározta, hogy nem adja fel a versenyt. Nagy nehezen felállt, és fél lábon szökdécselve tovább futott. Ekkor olyan dolog történt, amire senki nem számított: egy ember a közönségből a pályára futott, áttört a biztonsági őrök falán, és odafutott Derek mellé. Az édesapja volt. Először megpróbálta meggyőzni, hogy nyugodtan feladhatja a versenyt, de miután Derek ragaszkodott ahhoz, hogy végigcsinálja, az édesapja végigsétált a rá támaszkodó fiával a pályán. Röviddel a célvonal előtt aztán elengedte, hogy Derek maga fejezhesse be a versenyt. A 65 ezres nézőközönség állva tapsolt.

A zsidókhoz írt levél 12. része a keresztény életet is egy versenyfutáshoz hasonlítja, és arra bátorítja az olvasókat, hogy a nehézségek ellenére tartsanak ki, és ne adják fel a hitüket. De hogy lehet nem feladni és végig kitartani? A szerző erre is ad egy nagyon gyakorlati tanácsot.

Akkor tudunk végig kitartani, ha közben végig Jézusra nézünk, a hitünk elkezdőjére és befejezőjére. Néhányszor jártam Erdélyben, és mindig rácsodálkoztam azokra a hatalmas, négy-ötemeletes villákra, amelyeket éppen, hogy tető alá hoztak (a napfényben csillogó bádogtető alá), de befejezni már nem tudtak az építtetők. Látszott, hogy nagyot akartak, de időközben elfogyott a pénz, és már a moha kúszik a téglafalakon, esélytelen, hogy valaha befejezzék ezeket az épületeket. Lehet, hogy többen ti is így vagytok a hívői élettel. Belekezdtetek, de ma már azt gondoljátok, hogy túl nagyot akartatok, és esélytelen, hogy valaha tisztességgel befejezzétek. Ez a fejezet azonban arra bátorít, hogy Jézusra ne csak úgy nézzünk, mint a hitünk elkezdőjére, hanem értsük meg, hogy ő a befejezője is. És az üdvösségünk már elvégzett dolog, nem a futásunk eredményének függvénye. Amikor Jézus a kereszten azt kiáltotta, hogy elvégeztetett, ezt nagyon komolyan gondolta.

A mi feladatunk annyi, hogy nézzük a keresztet. De miért? Mert Isten ott, a kereszten mutatta be, hogy kicsoda ő valójában, és mit gondol rólunk, bűnös emberekről. Az Édenben a kígyó becsapta az embert. Felvetett egy kérdést, amitől az ember elkezdett gyanakvóan nézni Istenre. Megszakadt az a bizalom, amely korábban jellemezte a kapcsolatukat. Már nem volt benne biztos, hogy Isten valóban szereti, és valóban megbízhat benne. És ahogy elkezdett gyanakvóan nézni Istenre, a hite elkezdett sorvadni, és hirtelen fogékonnyá vált mindenféle hazugságra. A történelem során az ember odáig jutott, hogy Istent afféle mennyei rendőrnek látta, aki figyeli az embereket a mennyből, és lesújt a büntetéssel, ha vétkeznek. Jézus azonban azért jött, hogy az ördög munkáját lerontsa. Leleplezte a hazugságait, amikor odáig elment, hogy hagyta, hogy a saját teremtményei keresztre feszítsék. A kereszt egy kimerevített kép, amely bizonyítja: Isten végtelenül, visszavonhatatlanul, feltétel nélkül, halálosan szeret minket. És ahogy a kereszten tartjuk a szemünket – ahogy a fejezet tanácsolja – a hitünk élő marad, és ha bukdácsolva is, de végig tudunk futni a pályán.

Az egész a bizalom kérdése. Ha látjuk, hogy olyan Istenünk van, aki lejött a lelátóról, és hajlandó velünk végigsétálni a versenyt, akkor rá merünk támaszkodni. Főleg, ha elhisszük, hogy a kijelzőkön közben már ki vagyunk írva győztesként. A nehézségek, a gondok nem azt jelzik, hogy Isten kevésbé szeret, vagy haragszik ránk. Ha a körülményeinken akarjuk lemérni a szeretetét, tévedünk. Mert ő egy helyen mutatta be a szeretetét egyszer és mindenkorra. „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk” – mondja a római levél. Nincs más dolgunk, mint a kereszten, Jézuson tartani a tekintetünket. Így helyesen fogjuk látni Istent, magunkat és másokat is.

Olvasd el a zsidókhoz írt levél 12. fejezetét!