„Ne féljetek a tökéletességtől, úgysem éritek el soha” – mondta egyszer a hallgatóságának a híres festő, Salvador Dali. Mégis vágyunk a tökéletességre. Ahogy a munkahelyemre tartottam, tavasztól őszig minden nap elsétáltam egy plasztikai sebészet plakátja mellett, amelyen ez állt: „Váltsd valóra tökéletes alakod!”. A samponokat úgy reklámozzák, hogy tökéletes hajtartást biztosítanak egész nap. Vajon honnan van bennünk ez a sóvárgás a tökéletesség iránt? Azt hiszem, hogy ez is Isten újlenyomata rajtunk, aki a saját képére teremtett minket.
Egy barátom viccelődve úgy fogalmazott, hogy kevesen vagyunk tökéletesek. A Zanzibár együttes népszerű dalában is ezt énekli: „Ez még el kell mondanom, magamban nem tarthatom, figyelj, érdekes: nem vagyok tökéletes!”. Ezek a megnyilvánulások mind azt ismerik el, hogy miközben a vágy ott van, képtelenek vagyunk tökéletesek lenni. Ez pedig nagyobb baj, mint gondolnánk. Baj, mert Isten tökéletességet vár tőlünk. Jézus így foglalta össze a gondolatait a hegyi beszédben, ahol a törvényt prédikálta: „Legyetek azért tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes!”
Egy evangelizáció során kivetítettem egy 10-es skálát, és kértem a hallgatóságot, hogy gondolatban helyezzék el magukat rajta. A 10-es a teljes tökéletességet jelentette, a 0 a teljes tökéletlenséget. A legtöbben 6-7 pontot adtak maguknak, volt néhány 9-es is, de 10-es egy sem. Ekkor azt mondtam, hogy a probléma az, hogy Isten azt várja el tőlünk, hogy 10-esek legyünk, és csak 10-eseket enged be a mennybe. A teremben néma csend lett, az első sorban pedig valaki zavartan nevetni kezdett. Ez lehetetlen! Hogy lehet kibékíteni ezt az ellentétet, hogy Isten tökéletességet vár tőlünk, miközben nem tudunk tökéletesek lenni?
Erről szól a zsidókhoz írt levél 10. fejezete. Elmondja, hogy az ószövetségi áldozatok soha nem voltak képesek tökéletessé tenni az áldozókat. Bármi, amit mi hozunk Istennek áldozatként, akár vallásos cselekedetet, annak reményében, hogy emiatt tökéletesekké válunk a szemében, haszontalan. A 14. vers azonban leírja, hogy Isten mégis megoldotta azt, amire az ószövetségi áldozatok képtelenek voltak: „Mert [Jézus] egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” Olyan ez, mint a házasságban, amikor az egyik azt mondja a másiknak, hogy „nekem tökéletes vagy”. Valójában nem az, de az ő szemében azzá vált. Valójában mi sem lehetünk soha tökéletesek, de Isten mindenkinek azt mondja, aki Jézusban hisz, hogy „nekem tökéletes vagy”.
A fejezet hátralevő részében pedig arra bíztatja a hívőket, hogy semmiképpen ne engedjenek a nyomásnak, hogy eldobják maguktól ezt az egyszerű bizalmat, és elkezdjenek újra áldozatokat bemutatni Istennek. „Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett.” – írja. A reménységünk Isten ígéretén nyugszik, nem a mi teljesítményünkön.
A fejezetet olvasva szíven ütött, hogy Jézus nem csak kénytelen kelletlen jött el a mennyből, mondván, hogy ha már ezek a teremtmények bűnbe estek, akkor meg kell menteni őket. Nem lett volna muszáj megmentenie minket. De ő el akart jönni. Meg akart menteni. És a 10. vers azt írja, hogy mi „ezzel az akarattal vagyunk megszentelve egyszer s mindenkorra”. Emlékeztek a történetre, amikor Ábrahám elindul, hogy Isten kérésére feláldozza az egyetlen fiát, Izsákot? Amikor felépült az oltár Mórija hegyén, és Ábrahám éppen lesújtani készült a fiára, Isten megállította. Kétezer évvel később ugyanazon a helyen (a történészek szerint Mórija hegye azonos a Golgota helyszínével) Isten nem szólt közbe, amikor az ő egyetlen Fia áldozta fel magát értünk. Beteljesült Ábrahám prófétai mondata, amelyet még a félbeszakított áldozat előtt mondott Izsáknak, hogy Isten majd gondoskodik az áldozatra való Bárányról.
Jézusnak valóban a mi bűneink miatt kellett meghalnia. De azért, mert ő meg akart menteni minket. Minket ez az akarat tesz Isten szemében szentté és tökéletessé. Az, amit ő tett értünk, nem az, amit mi tehetünk érte. Nincs más, aki ennyire szeretne minket!
Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel e-mail értesítőmre ide kattintva.