Szabadság megalkuvás nélkül (Galata 2)

A kistarcsa-kerepesi gyülekezetben elhangzott tanítást meghallgathatod ide kattintva!

Mindannyian szeretjük az olyan történeteket, mint amit például Gárdonyi mesél el az egri védők hősies győzelméről. Tiszteljük azokat, akik nemes célokért küzdenek. Másokra viszont legyintünk, szélmalomharcot vívó Don Quijoténak címkézzük őket, mert úgy látjuk, hogy feleslegesen harcolnak. Az életünk egyik legfontosabb feladata, hogy megtanuljuk, miért érdemes harcolnunk, és miért nem. Ahogy tovább megyünk a galata levélben, azt látjuk, hogy Pál apostol szerint a szabadság – különösen a vallásos szabályoktól való szabadulás – egy ilyen terület, amiért érdemes harcolni.

Ezt a levelet Pál apostol azoknak a gyülekezeteknek írta, amelyeket az első missziós útjukon plántáltak Barnabással, és amelyek most a júdaizáló tévtanítók hatására a törvényeskedés csapdájába estek. Kicsit hasonlóan szól itt hozzájuk Pál, mint amikor egy szülő először mesél el néhány epizódot a saját életéből lázadó kamasz gyermekének, néhány olyan dolgot, amit a gyerek még soha nem hallott. Pál itt felidéz a galatáknak két eseményt, amelyek a gyülekezetek alapítása körül történtek.

Az első ilyen történet, amikor Jeruzsálembe ment, hogy tisztázza azt a kérdést, amellyel a galaták most küzdenek. Amikor ugyanis Pál és Barnabás visszatértek az első missziós útjukról a küldő gyülekezetükbe, Antiókhiába, sok beszámolót tartottak, a hírek pedig Jeruzsálembe is eljutottak, és rövidesen megjelentek a vallási rendőrök. Amikor hallották, hogy Pál úgy hirdette az evangéliumot, hogy egy szót sem ejtett arról, hogy a megtért pogányoknak a Krisztusba vetett hit mellett még bizonyos szabályokat is be kell tartaniuk, kifogást emeltek. A Biblia pedig őszinte: Pálnak és Barnabásnak először nem kis ellentéte és vitája támadt ezekkel a júdaizálókkal, majd úgy döntöttek, hogy ez annyira fontos kérdés, hogy megvitatják Jeruzsálemben az apostolokkal.

Mindenki várta, hogy vajon mi lesz a válasz a kérdésre, hogy vajon elég-e Jézusban hinni az üdvösséghez, vagy bizonyos törvényeket is be kell tartani hozzá. Mivel a júdaizálók egyik vesszőparipája az volt, hogy a pogányokból lett hívőket is körül kell metélni a mózesi törvény szerint, Pál bizonyítékként magával vitte Tituszt is, aki görög lévén nem volt körülmetélve. Vajon mit szólnak majd hozzá?

A kérdés Jeruzsálemben is vitát okozott, de végül teljesen egyértelmű állásfoglalás született: mind a pogányok, mind a zsidók csak a Jézus Krisztusba vetett hitük miatt üdvözülnek, és ehhez nem kell betartaniuk a törvényt. Ezen a találkozón Péter hozzászólása volt a legmeghatározóbb, aki azt mondta, hogy ha egyszer Isten a pogányokat elfogadta, anélkül, hogy olyan szabályokat aggatott volna a nyakukba, amelyeket a törvénytisztelő zsidók sem tudtak betartani, akkor a gyülekezet sem teheti meg, hogy nem fogadja el őket.

A másik történet, amit Pál felidéz a galatáknak, ezután történt, amikor éppen Péter jött Antiókhiába. Egy ideig élvezte a pogányokból lett testvérek közösségét, nagyokat ettek együtt, de amikor jött néhány további személy Jeruzsálemből, akkor Péter elkülönült a pogányoktól, és másokat, még Barnabást is, belevitt a képmutatásba. Pál ugyanazt érezte, mint az első történetnél, hogy az evangélium igazsága még mindig olyan fontos, hogy ha valamiért, ezért érdemes harcolni, így hát mindenki füle hallatára megfeddte Pétert.

Ezekkel a történetekkel Pál két dolgot is szeretne elérni a lázadó kamasz galatáknál. Egyrészt, mivel a júdaizálók azt mondták nekik, hogy a jeruzsálemi vezetők rossz véleménnyel vannak Pálról, ő rávilágít, hogy ez egyáltalán nem így van. Nem, hogy a jeruzsálemiek nem értenek egyet Pállal, hanem még ő volt az, aki helyre tette Pétert, amikor erre szükség volt. Másrészt az is egyértelmű, hogy Pál az eredeti evangéliumot hirdette, tehát a júdaizálók hiába hivatkoznak az apostolok tekintélyére, nincs felhatalmazásuk.

A kérdés, ami először felbukkant Antiókhiában, majd a galata gyülekezetben, ma is jelen van. Ma is folyik egy harc, és a tét az evangélium igazsága. Pál szerint ezért azonban érdemes harcolni. A vallások, beleértve a törvényeskedő kereszténységet, jókra és rosszakra osztják az embereket, és arra fogalmaznak meg javaslatokat, hogy hogy válhatunk jobbá. Isten azonban teljesen másként gondolkodik. Ő nem jókra és rosszakra osztja az embereket, hiszen akkor senki nem kerülne az első kategóriába. Az ő szemében vagy igazak vagyunk, vagy bűnösök.

A Biblia két utat mutat, hogy igazzá váljunk Isten szemében: vagy tökéletesen, egy hiba nélkül betartjuk a törvényt, vagy beismerjük, hogy nem tudjuk betartani, és és elfogadjuk a kegyelmet azáltal, hogy a hitünket a megfeszített és feltámadott Krisztusba vetjük. Az első út senkinek nem működik. A másodikhoz viszont meg kell aláznunk magunkat. Isten annyira leegyszerűsítette ezt, hogy mindenki aki Krisztusban hisz, azt ő igaznak nyilvánítja, és csak az marad bűnös, aki nem tudja megalázni magát és elfogadni a kegyelmet ajándékként.

Pál a fejezet végén arról érvel, hogy a két logikát nem lehet összekeverni. Nem lehet azt mondani, hogy kegyelemből üdvözülünk a hitünk miatt, de azért még be kell tartanunk néhány szabályt is. Ő az üdvösséget vagy ajándékba adja, vagy sehogy. „Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből, nem pedig a törvény cselekedeteiből, mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg senki.” – írja Pál, majd hozzáteszi: „Nem teszem érvénytelenné az Isten kegyelmét, mert ha törvény által van az igazság, akkor Krisztus hiába halt meg.”